A betyárok munkanélküli szegények voltak az 1800-as években, akik valamilyen okból (törvényszegés, Habsburg-ellenesség) bujdokoltak az ország területén. Nagy fekete kalapban fehér, bő ujjú ingben, fekete mellénnyel, fehér bő gatyában, csizmában jártak. Lovaikat onnan szerezték, ahonnan tudták. Legtöbbször nekik voltak a legszebb, leggyorsabb lovaik. Bujdostak a tanyákon, folyók nádasaiban, kocsmák padlásain. Nem egyszer elszegődtek csikósnak, őrizték az uradalmak méneseit, gulyáit, de hamar utolérték őket korábbi cselekményeikért, ezért sokszor kényszerültek visszatérni a kivert életmódhoz, a betyársághoz.
Sisa Pista Benkó István néven látta meg a napvilágot 1846. aug. 9-én, a Hollókő közelében lévő Zsúny-pusztán, ahol apja becsületes béresgazda volt. Fia azonban szófogadatlan, vásott gyereknek számított, ezért is akasztották rá a „sisa” nevet: így nevezik ma is Nógrád egyes részein a rossz gyereket. 15 évesen birkalopásért letartóztatták, vallatásakor a pandúr brutálisan elverte, amiért ő bosszút esküdött. 10 év után ismét lopási ügybe keveredett, ezért 1 évet kapott, de megszökött. A bujdosásban társakra lelt, akikkel lopásokból tartották el magukat. Főként Nógrád, Gömör-Kishont és Heves-megye területén ténykedtek.
Egy mulatozás során Sisa véletlenül összeakadt egykori kínzójával, akit kegyetlenül meggyilkolt. Vérdíjat tűztek ki rá, majd egy csárdai italozás során 1873-ban Egerbaktán elfogták és 20 év fegyházra ítélték, amit le is töltött. Börtönévei megváltoztatták Sisát, rendes ember lett belőle. Nógrádverőcén, majd Nagyorosziban dolgozott vadőrként. Nagyon értette a dolgát, ezért mindenki tisztelte. 1901-ben megházasodott, nevére íratta törvénytelen fiát, Nándort. Bernecebarátiban telepedett le és Szokoly Alajost szolgálta vadőrként. Azonban nem sokáig élvezhette a becsületes élet nyugalmát, 1910. november 15-én gyomorfekély vitte el. Sírja ma is látható Bernecebaráti temetőjében.
Nagyon jól ismerték az erdőket, hegyeket, mocsarakat, könnyen tájékozódtak ezekben. Nem véletlen, hogy legtöbbször megszöktek üldözőik elől. Karikás ostoraik végén acélgolyók, acéldrótok voltak, rettenetes sebeket tudtak ejteni az ellenség nyakán, arcán, lovain: rácsavarodtak, megbéklyózták, harcképtelenné tették őket. A betyárkardot, a pisztolyokat sem mellőzték. Rejtekből, rajtaütésszerűen, váratlanul csaptak le, rengeteg zsákmányt szereztek, amiből olykor nagyvonalúan juttattak a rászorulóknak és bújtatóiknak is. Jelképpé váltak a nép számára. Kifejezték a szabadságvágyukat, bennük látták a sok igazságtalanság, nyomorúság megtorlóit, s tőlük remélték kilátástalan sorsuk jobbra fordulását.
