A falu nevét Árpád fia Jutas fiáról, Fajszról kapta. A jelenlegi község a XVIII. században épült ki, a középkori falu majd egy kilométerre innen helyezkedett el. Ez a község a török korban megsemmisült, templomának romjai láthatók csak.
A legkorábbi adatot a település meglétére vonatkozóan 1233-ból ismerjük, amikor egy határjárás kapcsán a Fajsz felé vezető utat említik. Fajszi jobbágyok szerepelnek a veszprémi káptalan 1265-ben kelt oklevelében, valamint IV. László 1275-ből származó adománylevelében. Margit szentté avatási perének jegyzőkönyve őrizte meg azokat a vallomásokat, amelyekben olyan fajszi lakosokról olvasunk, akik megjárták a Szigetet, és tanúi voltak egy fajszi nemes, Leopardus fia, Leo csodálatos gyógyulásának.
A templomról, helyesebben annak papjáról egyetlen Árpád-kori adattal rendelkezünk: Benjámin, fajszi miséspap 1257/58-ban egy felsőörsi ügyben tanúként szerepel. Az írásos források alapján a falu keletkezését és templomának felépítését, a történelmi eseményeket is figyelembe véve, a 13. század második harmadára kellene tennünk. Ennél azonban mind a sírleletek, mind a templom falai lényegesen korábbi időre vallanak. Itt nem árt kitérni egy, a faluval is kapcsolatos történeti problémára. A Fajsz elnevezések az Árpád-kori helynevekről folyó vitában fontos szerepet kaptak, különösen a Veszprém megyei Fajsz puszta. Győrffy György és Heckenast Gusztáv Fajsz fejedelem udvarhelyét e területre lokalizálta.
A jelenleg rendelkezésünkre álló régészeti adatok alapján a veszprémfajszi templom körüli temető ÉK-i szelvényeinek kora középkori sírjait a 11. század utolsó éveire, esetlegesen a 12. század elejére keltezhetjük. A középkori Fajsz község egykori egyhajós, homlokzati tornyos templomából, a templomhajó északi fala mentén tömör kőfalazatból épített lépcső vezetett kelet felől a torony emeletére lokalizálható karzatra. Ezt a lépcsőt utólag építették hozzá a hajófalhoz, és elkészítése nyilvánvalóan összefügg a toronyföldszintnek a hajó felé néző oldalán rekonstruál ható, eredetileg nyitott árkádivek aláfalazásával.
A XIII. századra keltezhető faragványok között egy határozott jellegű csoport kapuzatból származtatható; ide tartozik többek között egy kisméretű timpanontöredék is, amelyen, sajnos, a figurális résznek csak a legszéle látszik. A gótikus anyagot elsősorban egy fiálé-töredék gazdagította, amely a korábban megtalált kereszt-virág-töredékkel együtt minden bizonnyal későgótikus szentségházhoz tartozott: mindkét kő a szentély területén, egymáshoz közel került elő. A kapuzattöredékekkel kapcsolatban megjegyzendő, hogy ezek többnyire a hajó keleti részét fedő omladékból származnak, és részben – így a timpanon esetében – másodlagos beépítés határozott nyomait mutatják. A románkori kapuzatot tehát már egy középkori átépités alkalmával szétszedték, így in situ maradványainak előkerülésével kevéssé lehet számolni. A szentélyen kívül, attól keletre, a hosszanti árok területén egy későközépkori sírt tártak fel. Ugyanitt konstatálták, hogy az előző évben megfigyelt rózsaszín kötőanyagú fal, amely a templomszentély zárófalánál és a déli hajófalnál korábbinak bizonyult, a sir mögött keleti irányban folytatódik.
